Darren Shan külföldi interjú

Darren Shan-interjú
www.nightmare-magazine.com
2014. április

A világszerte, 31 nyelven 25 millió példányban eladott könyvvel a háta mögött nyugodtan hívhatjuk Darren Shant a világ egyik legnépszerűbb ifjúsági horror szerzőjének. Habár Shan – akinek eredeti neve Darren O’Shaughnessy, és akit rajongói csak „a horror mesterének” hívnak – egy felnőtteknek íródott trilógiával (Város-trilógia) kezdte a karrierjét, komolyabb hírnévre csak a Rémségek Cirkusza-sorozat (az Egyesült Királyságban Darren Shan Saga) 2000-ben történő megjelenése után tett szert. Ezt a tizenkét kötetes vámpírtörténetet követte a tízkötetes Démonvilág-sorozat, majd az egyrészes, közel-keleti hangulatú dark fantasy, A vézna hóhér. 2012-ben debütált legújabb sorozata, a Zom-B, egy kemény, véráztatta történet egy fiatal brit antihősről, B Smithről, aki felveszi a harcot a zombik, a rasszizmus és az erőszak ellen. A tizenkét kötetesre tervezett sorozat folytatásai háromhavonta jelennek meg, a hetedik rész, a Zom-B Küldetés, ebben a hónapban. Shan Írországban él.

Első könyve egy felnőtteknek szóló regény, egy disztopikus trilógia, melynek első kötete az Ayuamarca (mely később A holtak vonulása címet kapta). Jegyzetei a kezdetektől fogva úgy jellemzik a művet, mint „átmenetet Jonathan Carroll és Raymond Chandler között”. Ön szerint végül más sült ki belőle?

Ó, teljesen más lett, mint bármi Jonathan Carrolltól vagy Raymond Chandlertől! Bár mindketten nagy hatással voltak a könyvre, sok más író és film mellett. Ami azt illeti, az eredeti ötletet a Coen testvérek filmje, a Hollywoodi lidércnyomás adta – ekkor fogalmazódott meg bennem egy fordulatos könyv ötlete egy tanulófélben lévő biztosítási ügynökről, de aztán az egész gyorsan teljesen más irányba fordult. Mindféle típusú könyvet és filmet szeretek, és szívesen nyúlok szokatlan témákhoz, tekintet nélkül arra, hogy mik egy-egy bizonyos műfaj „szabályai”. Ez nem mindig jön be a kiadóknak és a könyvkereskedőknek (az évek során rengetegszer hallottam már, hogy „jó, de mi a fene ez egyáltalán?”), de én egy olyan író vagyok, aki írás közben nem a közönséget tartja szem előtt, hanem megpróbál új csavart vinni egy-egy régebbi ötletbe.

Ez a trilógia – a Város – egy kegyetlen államról szól, melyen a Kardinálisnak nevezett alak uralkodik, de ugyanakkor sokat merít az inka nyelvből és kultúrából is. Miért pont ezt a letűnt birodalmat választotta?

Tulajdonképpen véletlen volt. Elég hamar megvolt a fő cselekmény szál, aminek semmi köze nem volt az inkákhoz. De aztán belelapoztam a Fortean Times egyik számába, amiben sok érdekes cikket olvastam.Volt egy olyan halvány sejtésem, hogy ezeknek még hasznát tudom venni. Rátaláltam benne az ősi inka naptárra, ahol a novembert Ayuamarcának hívják, ami a holtak vonulását jelenti. Rájöttem, hogy ez a tökéletes cím, és ezzel meg is elégedtem volna, de aztán ahogy elkezdtem nézegetni a többi hónap neveit, beindultak a fogaskerekek, és úgy döntöttem, hogy ami ennek a könyvnek kell, az pont egy egészséges kis inka-beütés! Az első piszkozatban nem volt kiemelkedő szerepük, de ahogy folytattam a kutakodást és újra meg újra átírtam a történetet, a későbbi verziókban egyre fontosabbak lettek, míg végül már el sem tudtam volna képzelni a könyvet – és az egész sorozatot – nélkülük.

A Város után belekezdett a Darren Shan Saga első kötetébe (Rémségek cirkusza). Felmerült önben, hogy ezt is a felnőtt olvasóknak szánja?

Éppen hogy csak. Sosem írtam azelőtt fiatalabb olvasóknak, úgyhogy ez egy feltérképezetlen terület volt a számomra. A történetben engem az fogott meg, hogyan lehet elmesélni egy vámpír történetét egy gyerek szemszögéből. És mivel egy gyerek szemszögéből írtam, úgy döntöttem, hogy a célközönség is a gyerekek lesznek. De elég hamar világossá vált, hogy ez egy igencsak sötét könyv gyerekeknek. Nem kellett volna sokat csavarni rajta, hogy egy felnőtt könyv váljék belőle, és ezáltal szabadon vihettem volna a történetet még sötétebb régiókba. De élveztem, hogy gyerekeknek írok, és én hiszek abban, hogy az ösztöneinket követni kell, így ellenálltam a késztetésnek, hogy elfuseráljam azt, ami önmagában már eddig is megállta a helyét, és látva, mennyire kelendőek voltak a könyvek az évek során, nagyon örülök, hogy így tettem!

A Rémségek cirkuszának főszereplője miért az Ön nevét viseli?

Ez nem így van – az én nevem Darren O’Shaughnessy! Ezt a nevet használtam akkor is, amikor megjelent az Ayuamarca. Nem akartam ugyanezen a néven megjelenni a gyerekeknek szóló könyvön (ehhez a döntéshez nemrég visszatértem, ezt majd később elmesélem), ezért előálltam a Darren Shannel, mint álnévvel – a Shan az O’Shaughnessy rövidebb változata, apai nagyapámat pedig mindenki Paddy Shannek szólította. Ezután, mivel nem ez volt a valódi nevem, és tudtam, hogy úgy fogom kezdeni a Rémségek cirkuszát, hogy elmondom, ez egy igaz történet (ami tulajdonképpen nem is volt teljesen átverés, hiszen az utolsó könyv vége megadja az eshetőséget, hogy az egész talán tényleg igaz volt), úgy döntöttem, hogy a főszereplőnek is ezt a nevet fogom adni. Szerintem egész jól sült el, főleg a fiatalabb olvasóim számára, akik ezáltal tényleg elhihették, hogy a történet igaz lehet – gyerekként hajlamosabbak vagyunk teljesen elmélyedni egy kitalált világban, így ahol talán a felnőtt olvasók a szemüket forgatták egy kicsit, a gyerekek készek voltak belemerülni és elhinni. Nem mondom, hogy tényleg elhitték, hogy igaz történetről van szó (a gyerekek azért nem ennyire hiszékenyek), de sokkal élvezetesebb, ha tudsz úgy csinálni, mintha az lenne, és a gyerekek általábban jobbak ebben, mint a felnőttek.

Számomra az egyik leglenyűgözőbb a Rémségek cirkusza könyvekben a vámpír, Larten Crepsley alakja volt – égő narancsszínű hajával, fanyar humorával, és háziállatával, egy gyilkos pókkal. Szándékosan fordult el ilyen mértékben a hagyományos vámpír ábrázolástól?

Igen, már a legelején tudtam, hogy nem akarom a szokványos vámpír-típust hozni. Nem mintha bármi baj lenne a sztereotípiával – a vámpírok mindig is a kedvenc horror szereplőim voltak – de találnom kellett egy sajátos szemszöget, hogy úgy írhassak róluk, ahogyan még soha senki. Nem sokat tudtam Larten Crepsleyről, mikor belekezdtem a könyvbe – ő menet közben fejlődött ki – csak annyit tudtam, hogy nem fog beleilleni a normál Nosferatu-típusú vámpírok sorába.

Crepsley pókjával kapcsolatban meg kell vallanom, hogy Madam Octa a kedvenc karakterem a sorozatban. Van ebben esetleg valamilyen kis üzenet, a pókok elfogadásával kapcsolatban?

Ami azt illeti, eleinte egy patkányt szántam neki háziállatnak, mivel a patkányok intelligensek, és mindenféle trükkre meg lehet őket tanítani.  Csakhogy ez lényegesen kevésbé lett volna látványos a Rémségek cirkusza többi előadójához képest, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy engem mitől rázna ki a hideg a műsort látva. Mindig is féltem egy kicsit a pókoktól, így emellett döntöttem. A könyv bemutatójára a kiadóm felbérelt egy tarantula-idomárt, aki élő tarantulákat hozott magával, és mivel én voltam Darren Shan, muszáj volt úgy tűnnöm, mint aki jól kijön velük. Nem fogok hazudni – baromi ideges voltam! De miután az egyiket a kezembe vettem, és foglalkoztam vele egy kicsit, kezdtem rájönni, milyen hihetetlen pókok ezek, és a félelmeim legrosszabb részén sikerült is túljutnom. Habár még mindig élénken emlékszem, ahogy az idomár felém hajolt, miközben én a tarantulával az arcom mellett pózoltam a fotósoknak, és komoly hangon a fülembe suttogta: „Ne lélegezzen túl mélyeket...”

Az első nagy sokk a Rémségek cirkuszában akkor ér minket, amikor az előadás közben egy nőnek a közönségből leharapja a kezét a farkasember. Nem aggódtak emiatt a jelenet miatt a kiadók?

Nem hiszem, hogy különösebben aggódtak volna pont emiatt, miután pár bekezdéssel később visszavarrják a nő kezét. Bár most, hogy ez szóba került, érdemes megemlíteni, hogy a Rémségek cirkuszát húsz különböző kiadó is visszautasította, míg végre kiadták, és az a kiadó, aki végül bevállalta, nem sokkal később meggondolta magát, és megpróbálta visszaadni nekem a jogokat. Nem hiszem, hogy a farkasember-jelenet önmagában válóok lett volna, de tény, hogy ez a könyv kétségeket ébresztett nagyjából az egész kiadói szférában, mielőtt megjelent volna, és rájöttek volna, hogy nem fog rosszul elsülni a dolog. Sosem fogom elfelejteni, hogy a WHSmith (az egyik legnagyobb kiadó az Egyesült Királyságban) a megjelenés első pár hónapjában tiltólistára tette, majd tizenkét hónappal később jelölte az év könyvének!

Mikor jött rá, a Rémségek cirkusza könyvek írása közben, hogy ebből egy ilyen hosszú sorozat lesz?

Amikor elkezdtem írni az első könyvet, még azt gondoltam, hogy nyitott végű lesz a történet, és eljutok egy pár kötetig, feltéve hogy élvezem az írást, és találok is egy kiadót, aki hajlandó megjelentetni. Kezdetben csak nagyon egyszerű céljaim voltak – arra gondoltam, talán lehetne egy amolyan Kung-fu-szerű, rövid könyvsorozat, csak ahelyett, hogy David Carradine kóborolna a vadnyugaton, ez egy ifjú vámpírról szólna, és természetfölötti összecsapásairól különböző lényekkel. Amikor belekezdtem a második könyvbe, hirtelen rájöttem, hogy mégsem erre akarom tovább vinni a történetet, úgyhogy csak követtem az utat, amerre magától menni akart. A második könyv végére már tudtam, hogy jóval hosszabb és nagyratörőbb lesz, mint ahogy eredetileg elképzeltem – úgy számoltam, valahol tíz és húsz kötet között lesz a vége.

Részt vett valamilyen szinten a Darren Shan Saga manga adaptációjának elkészítésében?

A japán kiadóm több szóba jöhető művész munkájából küldött mintát. Mindegyikük készített egy skiccet az első fejezetből, és ezeket elküldték nekem. Mindegyik rendkívül színvonalas volt, de Takahiro Arai munkáján egyből megakadt a szemem. Nem ez volt a legcizelláltabb alkotás – a művész akkor még nagyon fiatal volt, és még sosem dolgozott ekkora sorozaton – de természetes történetvezetése egyből feltűnt nekem, holott még nem is voltak szövegbuborékok. Őt jelöltem első helyre, és végül meg is kapta a munkát. Ezután már nem volt vele dolgom, amíg le nem fordították angolra. Ekkor átfutottam az összes kötetet, néhol picit bele is javítottam, hogy a hangvétele jobban tükrözze a könyvekét.

A következő sorozatában (Démonvilág) miért választotta a jelen idejű elbeszélést? Nehéz volt ezt fenntartani  végig a tíz köteten keresztül?

Múltidőben kezdtem el írni (és harmadik személyben, azt hiszem), de az első pár oldal után éreztem, hogy ez így nincs rendben. Érzetem, hogy a történetnek közvetlenebbnek és bizalmasabbnak kellene lennie. Így engedelmeskedve legbelsőbb megérzéseimnek, fogtam magam és elkezdtem elölről első személyben és jelen időben, és azonnal éreztem, hogy ez így lesz jó. Akkor még nem terveztem több könyvet írni démonokról. Ha így lett volna, talán meggondolom a dolgot, de végül azt hiszem így lett tökéletes. Jelentett némi kihívást a történet terjedelme miatt, de ugyanakkor az a véleményem, hogy sokkal elérhetőbb lett így. A Démonvilág egy nagyon összetett, komplex sztori, melyet három narrátor mesél el, az időben pedig ugrálnak előre-hátra. De az egyes számú, jelen idejű elbeszélés miatt sokkal egyszerűbb olvasni.

A Démonvilág könyvek más időben is játszódnak – például a negyedik kötet (Áldozat), az i.sz. ötödik század környékén. Hogyan tartotta egyben ezt a fajta kronológiát végig egy ilyen hosszú sorozaton át?

Trükkös volt, mivel ez eredetileg nem is sorozatnak készült! A Démonmestert egy önálló könyvnek írtam, de miután befejeztem, felmerült még pár ötletem, úgyhogy megírtam következőnek az Áldozatot, a Fenevadat és a Végítéletet, amik végül a sorozat negyedik, ötödik és hatodik helyét kapták meg. Ezután írtam meg a Vérfüredet, ami a harmadik könyv lett, majd végül a Démontolvajt, amit második kötetként adtak ki. A Démontolvajig nem is igazán állt össze bennem az egész. Írtam öt erős könyvet, amik viszont nem illettek össze eléggé, az Áldozatot pedig nem nagyon tudtam beleilleszteni ebbe a sorozatba. A Démontolvaj adta meg a mindenen átívelő szerkezetet, és onnantól kezdve már viszonylag sima volt az út. De igen, a Démonvilág a legnagyratörőbb sorozatom, amire ha most visszagondolok, elképedek, hogy „hogy a fenébe csináltam ezt végig?!?”. Hogy az egészet következetesen összetartsam a fejemben, újra és újra végigmentem a könyveken, újraírtam és módosítgattam őket, amíg értelmet nem nyert a történet. Mindegyik könyvnél elidőztem legalább két vagy három évig, minden módosítás után hosszabb szüneteket tartva. Ha nem így csináltam volna, nem hiszem, hogy működött volna a Démonvilág, mint sorozat, mivel ez nem úgy készült, hogy megírtam egy könyvet, kiadattam, majd jött a következő.

Említette, hogy az önálló regénye, A vézna hóhér (ami 2010-ben jelent meg) a kedvenc könyve. Mesélne róla, hogy miért pont ez?

Ez nehéz kérdés, mint amikor megkérdeznek egy szülőt, hogy melyik a kedvenc gyereke. Először is, nem is kellene hogy legyen kedvenced, de ha van is, valószínűleg nem tudod megmondani, hogy miért pont az. De azt hiszem a főszereplő változása az egyik oka annak, hogy annyira szeretem. Egy elég visszataszító egyén, mikor először találkozunk vele, beképzelt és arrogáns, aki hisz a rabszolgaságban és a kivégzésekben. De a történet előrehaladtával kezdjük megérteni, hogy ő csupán a társadalmának az áldozata, és lassan elkezd megváltozni, ahogy eltérő eszmékkel rendelkező emberekkel találkozik. A könyv fő üzenete az, hogy mindannyian felelősök vagyunk azért, amit életünkben teszünk, és hogy mindannyian megtalálhatjuk magunkban a reményt és a jóságot, ha képesek vagyunk befogadni más kultúrák szemléletét. Egyszerű üzenet ez, tudom, és talán egy kicsit túl sokat is hangsúlyozom A vézna hóhérban, de ugyanakkor hiszem, hogy sikerült egy szórakoztató és ijesztő könyvet is kihoznom belőle. Vannak más okai is annak, hogy annyira szeretem, nem utolsó sorban páldául az, hogy ez egy szerelmes levél annak a nőnek, akit végül elvettem feleségül (a főszereplő szerelmét róla neveztem el) – na de ne legyünk ilyen csöpögősek!

A vézna hóhér világa és mitológiája egyértelműen közel-keleti hangulatú, habár a regényt eredetileg a Huckleberry Finn kalandjai ihlette. Hogyan jutott eszébe kombinálni ezt a két elemet?

Legelőször egy csuklyás hóhért ábrázoló rajz ihletett meg egy Philip Pullman könyvben, olyasmi, amilyet rajzfilmekben is látni. Gondoltam, mókás lenne írni egy rövid, humoros könyvet egy fiatal fiúról, akinek az az életcélja, hogy emberek fejét csapdossa le – kifigurázva a rengeteg „bármi-lehetsz-ami-csak-szeretnél” történetet, amelyek a gyerekkönyvek világát uralják. Aztán eszembe jutott Huck Finn, és a sztori kezdett súlyosabbá válni, mikor rájöttem, hogy elvihetem egy sokkal komolyabb és drámaibb irányba is. Ezután elutaztam nyaralni Jordániába a Közel-Keletre, és itt állt össze az egész történet. Mivel Jordánia ilyen nagy szerepet játszott a könyv létrejöttében, úgy döntöttem, csaknem az összes szereplőt jordániai helységek után nevezem el.

Sok története állítja középpontba egy fiatal személy és egy felnőtt mentor kapcsolatát. Volt valaki az Ön életében, akiből ihletet merít ehhez?

Nem igazán. De azt gondolom, legtöbbünk örült volna egy Obi-Wan Kenobinak vagy egy Gandalfnak ifjú éveiben, aki segíthetett volna a felnőtté válás útján. Nem hiszem, hogy sok ilyennel lehet találkozni az való életben, szóval legalább ezek a történetek segíteni betömni a hézagot.

Legújabb sorozata a Zom-B, mely tizenkét kötetesre van tervezve, háromhavonta megjelenő új részekkel. Igaz az, hogy az egész sorozatot egyszerre írta meg? Hogyan sikerült ezt összehoznia?
Nos, nem igazán egyszerre írtam meg. Egymás után írtam meg az első vázlatokat, de mindezt úgy három-négy év leforgása alatt. De már a kezdetektől fogva tudtam, hogy ez egy többkötetes sorozat lesz (először történt meg, hogy ezt már előre tudtam), és hogy hová szeretnék eljutni a történettel. Csináltam egy piszkozatot, pihentem egy kicsit, aztán módosítottam, majd jött a második könyv piszkozata, megint szünet, utána átírtam az előző könyveket, majd jött egy újabb piszkozat, és így tovább. Nagy kihívás volt, mert most először voltam tudatában a projekt terjedelmének a kezdetektől fogva. A Darren Shan Saga-val és a Démonvilággal már félúton jártam, mikor rájöttem, hogy egy hegyet mászok meg, így a munka nagy részén már túl voltam. A Zom-B-nál már a legelején láttam a csúcsot, és ez ijesztő volt. A tudatlanság néha tényleg lehet áldás!

A Zom-B sorozat minden kötete nyitott befejezéssel, ún. cliffhangerrel zárul. Nehéz volt ezeket előre eltervezni a sorozat megírása közben?

Nem, mert a történet pont így bomlott ki előttem. Én mindig úgy írok meg egy történetet, ahogy jónak érződik. Ha ez egy különálló könyv, remek. Ha egy három-négy kötetes sorozat, hát legyen. De ha már tíz vagy tizenkét részes... hát az már nem túl mókás, mert azon már évekig kell dolgoznom, de rendben van, hogy ha muszáj. A Zom-B-t úgy képzeltem el, mint egy rövid könyvekből álló sorozatot, melynek majdnem mindegyik része cliffhangerrel végződik. Ezeket a nyitott befejezéseket már nem volt nehéz kitalálni, mert a történet magától pont így kanyarodott.

Ezek a Zom-B kezdő sorai: „Brian Barry émelyegve figyelte, amint az anyja beletúrt saját férje arcának széttépett maradványai közé, hogy kivájhassa az agyát.” Mit üzenne egy aggódó szülőnek ezzel az erőteljes kezdéssel kapcsolatban?

Ez a szövegkörnyezet kérdése. Nagyon kevés panasz érkezik a könyveimmel kapcsolatban (pedig már tizenöt éve csinálom), mert bárki, aki egészében olvassa őket, az láthatja, hogy az erőszak nem öncélú eszköz. Ezek a könyvek arra ösztönzik az olvasót, hogy hozza ki magából a legtöbbet, hogy figyeljen oda, mi folyik a világban, álljon ki az eszméi mellett és próbáljon jobb emberré válni. Én a horrort használom, hogy bevonzzam az olvasókat – a papok csak a megtérteknek prédikálnak, és általában igencsak fekete-fehér üzenetet adnak át. Nekem ez nem érdekem – én a világot mindig szürkének ábrázolom – de próbálok pozitív hatással lenni, és arra bátorítani a fiatal olvasókat, hogy legyenek önálló gondolataik, és ne csak vakon kövessék az idősebbek által számukra kijelölt utat. Sok vérontásról olvasni egy átlagos Darren Shan könyvben, de mindezek csak szívből jövő, ösztönző céllal vannak benne.

A Zom-B könyvek egy fiatal főhősről, B Smithről szólnak, akinek az apja egy rasszista, erőszakos alak. Azt mondta, hogy látva a bevándorlóktól való félelmet a londoni East Enden, „akartam írni erről egy könyvet, és a zombik tűntek a legjobb megoldásnak ehhez”. Miért pont a zombik tűntek a legjobb megoldásnak a rasszizmus ellen?

Mert ez egy jó módja volt annak, hogy olyan olvasók is a kezükbe vegyék a könyvet, akik amúgy nem feltételnül olvasnának ilyen „kényes” témáról. Rengeteg jó könyv létezik, amelyik szemtől-szembe felveszi a harcot a rasszizmussal, de kétlem, hogy ezek eljutnának olyan otthonokba is, amelyekben a rasszizmus a normális. A Zom-B egy olyan könyvsorozat, amely a gyűlölet és az erőszak irányzatának megtöréséről szól. Én hiszek abban, hogy mindenkihez el lehet érni, hogy minden gyereknek van lelkiismerete, amelyhez szólni lehet – csak arról van szó, hogy egyesekhez nehezebb eljutni, mint másokhoz, ha szülői és társadalmi erők állnak az útban. Azzal, hogy megírtam egy könyvsorozatot, amiben a horror és a fordulatos cselekményszál vannak előtérben, azt reméltem, hogy bevonzok olyan olvasókat, akik majd megértik a rasszizmusról, a hatalommal való visszaélésről szóló mögöttes üzenetet, és hogy milyen vészelyeket rejt, ha nem fordulunk szembe a sötét erőkkel, még ha azok olyan személyes és közvetlen ponton is jelennek meg, mint például a saját otthonunk.

Úgy véli, népesebb lett a felnőtt közönsége a Zom-B könyvekkel, mint a korábbi sorozatoknál?

Nem vagyok benne biztos. A könyvek valóban egy kicsivel idősebb olvasótábornak szólnak, inkább a tinédzsereknek, mint a kiskamaszoknak, de végülis a Démonvilág és a Darren Shan Saga is ezt a korosztályt vette célba. (Nos, a célba vette nem is a megfelelő kifejezés. Sosem egy kimondott korosztálynak írok. Csak próbálok visszaemlékezni rá, milyen voltam gyerekként és tiniként, milyen filmeket és könyveket szerettem, és ennek a bennem élő fiatalnak írok.) Elméletben egy tinédzsereknek íródott könyv sokkal jobban kellene, hogy érdekelje a felnőtteket, mint egy még fiatalabbaknak szóló, másrészről sok felnőtt szívesebben olvas ártatlanabb történeteket, így inkább keresik a kamaszoknak írt könyveket.

Korábban említett egy új felnőtt könyvet, melynek címe Árnyak asszonya – számíthatunk a megjelenésére az elkövetkezendő egy-két évben?

Ami azt illeti, az Árnyak asszonya már megjelent az Egyesült Királyságban 2012-ben, és néhány másik országban is kiadták. Sajnos az USA-ban még nem, de szerintem az Amazonon keresztül meg lehet rendelni, és talán e-könyvként is megvehető.

Egy interjúban úgy nevezte új felnőtt könyvét, hogy „a legsötétebb dolog, amit valaha írtam”, és megjegyzi „volt már pár érdekes vitánk arról, hogyan tesszük mégis elfogadhatóvá!”. Tudna mondani néhány dolgot, hogy mitől olyan sötét, hogy még a felnőtt olvasóknak is nehezükre fog esni befogadni?

Nincs köze a fantasyhoz. Az új könyv valójában semmivel nem sötétebb, mint az előző négy felnőtteknek szóló könyv, amit Darren Shan név alatt írtam, csak sötétebbnek tűnik, mert a való világban játszódik,és nincsenek benne fantasztikus elemek. A Város-könyvekben például megjelenik egy sorozatgyilkos, aki gyerekfejeket tart a hűtőjében, de mivel ő egy képzeletbeli, hátborzongatóan mértéktelen gyilkos, ez nem olyan letaglózó, mintha a könyv közelebb állna a valószerűséghez. Én mindig is ugráltam a műfajok között, és bár a könyveim többsége beleillik valamilyen módon a fantasy világába, én sosem korlátoztam magam erre. Ez az új könyv is egy ilyen eset, és mivel végül túl problémásnak tűnt a kiadóimnak, arra jutottam, hogy megjelentetem e-könyv formájában más név alatt – mire ez az interjú megjelenik, már kapható is lesz világszerte. (Az Amazonon keresztül Magyarországról igen problémás hozzájutni. – a ford.) Amikor először elkezdtem gyerekeknek írni, úgy döntöttem, hogy külön kezelem a felnőtteknek és a gyerekeknek szóló könyveimet. Mások meggyőztek, hogy később vegyem egy kalap alá őket, de sosem éreztem igazán megfelelőnek, hogy a felnőtt könyvek is a Darren Shan név alatt jelenjenek meg, szóval több szempontból is örülök, hogy végül mégis csak külön választottam. Nem nevezem meg itt sem a könyvet, sem az álnevet, mert nem akarom nyíltan reklámozni az új, felnőtteknek szóló könyvet a Darren Shan-csatornákon. De nem is olyan nagy titok (mert szeretném, ha az idősebb olvasóim rá tudnának keresni), és biztos vagyok benne, hogy akit érdekel, az könnyen rátalál egy kis online kereséssel, vagy ha elolvassa a februári Shanville hírlevelet a holnapomon...

Fordítás: Pártay Kemenesné Veronika